A malomkerék, amely nem áll meg

Azoknak a Skoda-tulajdonosoknak, akik hónapok óta vadásztak egy kincset érő és nélkülözhetetlen fékcsőre, nem kellett magyarázni, hova menjenek. A Petrányi család neve gyorsan legendává vált. A most 76 éves István egy olyan vállalkozást gründolt, amely sikerrel gurult át a rendszerváltás után villámgyorsan átalakuló új világba. Nem csupán a rendszerváltás akadálypályáján vették jól a kanyarokat, kerülgették a kátyúkat, de elkerülték a hitelbumm csapdáit és a különféle válságokat is. Ma féltucat márkát képviselnek, több száz munkavállalót foglalkoztatnak, és Magyarország egyik legjobb butik-borászata is az ő munkájuk gyümölcse. A történetet az alapító, Petrányi István és fia, Petrányi Zoltán meséli el. Két generáció, két korszak – de ugyanaz a szemlélet.

„Mama, gyere, megmutatom”

 

István nem tudatos üzleti tervvel indult. Inkább szenvedéllyel. Közlekedésmérnök szeretett volna lenni, de nem vették fel a Műszaki Egyetemre; a sors más utat szánt neki: autóvillamossági műszerész lett. Katonaság után a család öreg Skodáját javítgatta, és gyakran járt alkatrészért a Jász utca 62-be, a legendás Gyurcsányszki alkatrész-kereskedésbe. Figyelte a rendszert. A működést. A hiányt. Egyszer aztán az édesanyja így szólt hozzá: „Fiam, most már el kell döntened, hogy mit akarsz kezdeni az életeddel.” „Mama, gyere, megmutatom” – felelte István, majd kézen fogta az édesanyját, és elsétáltak az alkatrészboltba. Az édesanyja végignézte a sort, a várakozást, a rendszert, és megértette: ez nem fellángolás. Ez az irány, amit a fia akar. A kereskedelmi véna az édesanyjától jön, az ő szülei – vagyis István nagyszülei – is szorgalmasak voltak, piacoztak, ismerték a vevőiket. István nagymamája a főútvonal mentén vett házat – senki sem értette, miért –, de ő tudta, hogy a kereskedésnek az való. Ebből a házból indult évtizedekkel később a Petrányi alkatrész-kereskedés.

 

„Az autóalkatrész-kereskedelem a szocializmusban zárt világ volt. Nagyon nagy dolognak számított engedélyt kapni. Budapesten kezdetben hárman rendelkeztek ilyen jogosítvánnyal. Lőrincen Szakácsék, az említett Gyurcsányszkiék a XIII. kerületben, és mi lettünk a harmadikok” – meséli István, aki kezdőtőkét is a szülőktől kapott – egy éven belül visszafizette. „Szeretem a műszaki dolgokat, de a kereskedelem is nagyon vonzó volt. A piac pedig éhezett. Az első vevők skodások voltak, nagy hiányt pótoltunk, hónapokat kellett egy-egy alkatrészre várni. Skoda-fékcső? Hiánycikk. Függőcsap? Hiánycikk. Lámpabura? Hiánycikk. A fékcső alapanyagát behoztuk nyugatról, és kisiparosokkal kezdtünk gyártatni. Méterben hozattuk be a megfelelő minőségű csövet, nyomáspróbával, engedéllyel készült itthon a termék.” Nem is akármilyenek: bizonyos alkatrészek jobbak lettek, mint a gyáriak. Egy Trabantba való megszakító kalapács például lyukas közepű wolfrám érintkezővel készült – nem égett össze, mint az eredeti – meséli István nevetve, nosztalgiázva, hozzátéve, hogy a hiánygazdaságban a kreativitás volt a versenyelőny. Szélső gömbfejet, függőcsapot is gyártottak, a gumisok után jöttek a műanyagosok, készültek a ritka kincsnek számító lámpabúrák. Ma úgy mondanák, hogy win-win helyzetet teremtettek: az iparosok jól fizető munkát kaptak, az autósok pedig jó minőségű alkatrészeket. A formálódó Petrányi-univerzumban huszonöt éven át épült ez a háttéripar, egy notesznyi iparoskapcsolattal, amely talán a cég legnagyobb értéke volt. A notesz volt a kincs, és persze a vállalkozói attitűd.

Bele lehet nőni az üzletbe?

 

István fia, Zoltán 1974-es születésű, tízévesen már az üzletben lábatlankodott. Nézte, hogyan tárgyal az apja, miként reagál egy reklamációra, hogyan születik egy-egy döntés.

Zoltán szerint az üzleti érzéket nem lehet tanítani, az elméleti hátteret persze igen – mondja ezt közgazdász diplomával a háta mögött. „Mindenkinek vannak rossz döntései, de legyen több a jó. És ez a Kékszalagra is érvényes” – mondja. (Erre még visszatérünk. – A szerk.) A most huszonéves, harmadik generációs Petrányi Botond is hasonló nevelést kap, nincs formális üzleti tanítás. „Hároméves kora óta minden üzleti döntésemet megbeszéltem vele” – mondja Zoltán, hozzátéve: „Nem azért, hogy ráerőltessem az utat, hanem hogy lássa, hogyan gondolkodik egy beszállító, egy konkurens, egy munkavállaló. Hogyan kell olvasni az embereket. Ma is elvittem egy kínai partnerrel szervezett vacsorára, hogy lásson, tapasztaljon. Azt javasoltam neki, hogy végezzen jogot, és aztán szerezzen egy üzleti diplomát, vagyis egy MBA-t. A közelmúltban rábíztunk egy német ingatlanfejlesztést. Ez már az ő önálló projektje – számomra és a szüleim számára is új terület. De tudom, hogy meg tudja csinálni, és eléri a kitűzött célt.”

1992 – egy hétfő Székesfehérváron

 

Ugorjunk vissza az időben bő három évtizedet. A Ford-kereskedői jog nem klasszikus pályázattal jött, inkább kíváncsiságból. „A Balatonról hazafelé megálltunk Székesfehérváron, megnézni, mit csinál a Ford alkatrész-beszállító üzeme. Panu Vajnahusson finn menedzser fogadott bennünket, udvariasan bemutatkoztunk, beszélgettünk. Két hét múlva csörgött a telefon, hogy már átvilágítottak bennünket, és elegáns öltönyben várnak a Hiltonban. Elénk tették a márkakereskedői szerződést, nem is kellett pályáznunk” – meséli István. És hogy jó kapusnak van szerencséje, arra bizonyíték, hogy addigra a Kerepesi úton már épült egy új ingatlan – eredetileg alkatrész-áruháznak. A Ford-szerződés után irányt váltottak. „Benne volt a levegőben a változás, érezni lehetett, hogy az emberek nyugati autót akartak.” István és néhány fős csapata átalakította a Kerepesi úti épületet. „Az első hetekben minden készpénzben ment. Egy eladott autó után

PETRÁNYI = FORD

Ma tíz emberből nyolcnak a Ford ugrik be a Petrányi név hallatán, de az üzletet soha nem tekintették pusztán autóeladásnak.

rohantunk a gyárba, számla, bank, befizetés, vissza. Így kezdtük. Hetente két autót adtunk el. Aztán havi tizenkettőt. Aztán egyre többet. Nőtt a bizalom, meg is dolgoztunk érte. A szalon mellett nyitottunk egy kis műhelyt, embereket vettünk fel: karosszériást, riasztóst – lépésről lépésre haladtunk.” Azóta persze mások a keretek, de a lényegen nem változtattak: bővülés, de mindig organikusan. „Annyit vettünk ki, amiből normálisan meg tudtunk élni, visszaforgattuk, amit megkerestünk, de sosem akartunk kétszer akkorának látszani, mint amekkorák valójában vagyunk.” Néhány év elteltével az Üllői úton már eleve autószalonnak építettek egy szalon-szervizt, tíz év elteltével pedig a Budaörsi úton.

A Kerepesi és Üllői úti egységek után, Budaörsön nyílt meg a harmadik Petrányi autószalon, 2008-ban.

A malomkerék

 

Érdekes módon a ’90-es évek elején a Ford Transit volt a húzónév, és a mai napig az egyik slágertermék – annál is inkább, mert azok az évek inkább a használt autókról szóltak. Petrányiék a hitelbumm idején sem engedték meg, hogy valaki 10 százalékos önerővel vigyen el új autót: a minimum elvárás 30 százalék volt. „Kevesebb eladás, de nagyobb biztonság. Ez lett a hírnevünk alapja.” – vallják egybehangzóan. Ma tíz emberből nyolcnak a Ford ugrik be a Petrányi név hallatán, de az üzletet soha nem tekintették pusztán autóeladásnak. „Az új autó hozza a szervizt. A szerviz hozza az alkatrészt. Az alkatrész hozza a visszatérő ügyfelet. A visszatérő, elégedett ügyfél hozza a következő autót.” Petrányiék szerint ezek nem különálló üzletágak, hanem egy komplex rendszer egymásra épülő elemei.

 

És hogy mit keresnek ma az új autóra vágyók? „Széles a skála: a nyolchengeres amerikai izomautótól az elektromos járművekig mindent le kell fednünk. A médiából hallott hírek mellett olyan szempontok is szerepet játszanak egy-egy vásárlásnál, hogy a véleményvezér szomszéd mit vesz” – mondja Zoltán. Ehhez István hozzáteszi: ha egy faluban eladnak egy Omodát, ott jó eséllyel vesznek még kettőt-hármat a szomszédok is. Ennek megfelelően a Petrányi már régen nemcsak a Fordról szól. A piac sokszínű, a vevő informált. Az Omoda logója mellett kint van a szalonokon a Jeep, az MG, a Nissan és a Kia emblémája is. 

A Petrányi Autó immáron hat márkát kínál vásárlóinak, köztük a futurisztikus
formavilágú Omoda modelljeit.

István fiatal felnőttként Daciát vezetett, első nyugati autója egy velencei rúzs színű, 1,6-os benzines Ford Taunus volt. Sokáig egy British Racing Green színű, alumíniumvázas, nyolchengeres Jaguar XJ-t használt, amely végül totálkárosra tört. Ma mindketten szívesen ülnek be egy Explorer volánja mögé, István azonban már készül a tavasszal érkező 500-as Mercedesére. Műszaki érdeklődése, kiváncsisága töretlen; azt mondja, ez az autó mérnöki értelemben csúcsteljesítményt képvisel. Az elektromos átállásról egyikük sem beszél dogmatikusan. „Az elektrifikáció nem megállítható, de józanabbá válik. A fogyasztót nem kérdezték meg, inkább utólag próbálják meggyőzni.” – vallja Zoltán, hozzátéve, hogy a technológiának még fejlődnie kell. Szerinte a szilárdtest-akkumulátor technológia valószínűleg áttörést hoz majd, de addig – ezt már István mondja – az elektromos kisautók elsősorban városi használatra alkalmasak igazán. Nagyobb távokra a plug-in hibridek jelenthetnek ésszerű átmenetet, csökkentve a hatótáv miatti szorongást.

 

Generációváltás és rendrakás

 

Amikor Zoltán átvette a cégcsoport irányítását, a legnehezebb feladat nem a növekedés biztosítása volt, hanem a szervezet átalakítása. „Olyan volt, mint egy száguldó vonaton kereket cserélni. Le kellett bontani a házon belüli bástyákat, a magukat nélkülözhetetlennek érző régi motorosokat – sokan még apámmal kezdték az ipart –, meg kellett értetnem velük, hogy más idők járnak. Vagy alkalmazkodnak, vagy elmennek. Voltak kemény elválások, de így állt össze a mai menedzsment.” Ma minden üzletág önálló

A PETRÁNYI-TITOK

A Petrányi-történet nem ugrásokról szól, hanem szilárd alapokról, munkáról és következetességről. Arról, hogy a malomkereket generációkon át együtt kell forgatni – és nem szabad hagyni, hogy megálljon.

profitcentrumként működik, saját felelősséggel. A működés mérhető és átlátható. A számok őt igazolják: a Petrányi Autó Kft. 230 embernek ad munkát, a cégcsoport összesen mintegy 500 szakembert foglalkoztat. Az alapok azonban nem változtak: sváb családról van szó, akik büszkék a munkaközpontú gondolkodásmódjukra. Jól akarnak élni, de soha nem akartak hercegek vagy királyok lenni. Távol áll tőlük a magamutogatás, a kifelé élés. „Organikusan tudunk jól növekedni” – mondja Zoltán. Jellemző, hogy István ugyanabban a házban lakik 35 éve, miközben a környéken azóta szinte mindent lebontottak. Ő erős, jó minőségű házat épített, amely állja a viharokat. „Stabil, masszív. Szeretem, ha benne van az anyag. Nem hanyagoljuk el, amink van. Karban tartjuk.” Ugyanez a filozófia érhető tetten abban is, hogy következetesen nemet mondanak a felvásárlási ajánlatokra. „Nem a napi siker a fontos, hanem a hosszútávú. A malomkerék nem állhat meg, csak a kezek változnak, amelyek forgatják.” – fogalmaz Zoltán.

Csopak – több mint üzlet

 

A 76 éves István és 71 éves felesége idősebb korukban tanulták meg az új szakmákat – borászatot és vendéglátást. Jól érzik magukat ebben a közegben, kiváló emberekkel dolgoznak együtt. A ritmusváltás annyira bevált, hogy István és felesége ma már elsősorban az általuk megteremtett csopaki borászatnak és étteremnek él.

Az étterem 2025-ben Michelin-ajánlást kapott, a Gault&Millau minősítési rendszerében két sapkánál tartanak, boraik nemzetközi versenyeken szerepelnek. Számukra azonban ez nem pusztán vállalkozás, „lényegesen több, mint hobbi. Nagyon komolyan vesszük.” István szerint a vendéglátás szociális közeg: baráti tér, ahol az emberek jól akarják érezni magukat. Idősebb korban ez különösen fontos – aktívan jelen lenni, foglalkozni valamivel, emberek között maradni. Ha akarnak, a feleségével – 55 éve házasok – hátrébb lépnek. Ha érkezik egy csoport, és van kedvük, megtartják a borkóstolót. Ha nincs, akkor nem. De a jelenlét érzése fontos. A léptékváltáshoz további 50–60 hektár kellene, de nem bánják, hogy kisebb volumenben termelnek. A bor jelentős részét – Olaszrizlinget, Traminit és Furmintot – saját éttermükben értékesítik. István nevetve meséli, hogy a szomszéd azzal ment fel hozzá a domboldalra: „Telepíts nekem is szőlőt, de úgy álljanak a sorok, mint nálad.” Mindketten hangsúlyozzák: a családi összetartozás abszolút prioritás, és a csopaki birtok ideális helyszín arra, hogy leüljenek, megbeszéljék a dolgokat, és élvezzék az elért eredményeket.

Harmadik generáció

 

Botond a harmadik generáció képviselője. Apja és nagyapja szerint nem akar „beleülni a készbe”. Dolgozik, jogásznak tanul, és külföldi projektet vezet. Szereti a sikert, nem fél a munkától. Tinédzserként apai „kérésre” a vendéglátásban dolgozott. És hogy miért éppen ott? „Ott van a legtöbb ügyfélinterakció. Mandulatejes, fahéjas, laktózmentes kávé – két mondat alatt kell megérteni, mit akar a vendég. Az ügyféligény a lényeg. Nagyban is ez a lényeg, persze felelősségvállalással. Egy gyereknek nem halat kell adni, hanem hálót.” Botond tanulmányai mellett fiatal kora óta komolyan sportol: dzsúdózott, teniszezett, bokszolt, vitorlázott válogatott szinten. Utóbbiban Európa élmezőnyéhez tartozott, amikor felajánlották neki a nemzetközi karrier lehetőségét – ehhez évi 200 napot kellett volna vízen töltenie. Nemet mondott. Tudta, mit jelentene tíz év folyamatos edzőtábor és verseny. Más tervei vannak, ám a vitorlázás szeretete megmaradt.

 

„Ha rosszul döntesz, lemaradsz. Ha még rosszabbul, felborulsz. A következmény azonnal jön” – mondja Zoltán, aki szerint a vitorlázás igazi kapitalista sport: minden posztra megfelelő embert kell tenni, jó döntéseket kell hozni, szükség van megfelelő technikai háttérre, működőképes stratégiára és perspektívára, hosszútávú gondolkodásra. Hitelessé teszi a szavait, hogy csapatával korábban már nyert a legendás Kékszalag tókerülő versenyen – ő volt a kormányos –, és Európában is jegyzik őket.

Mit üzennek?

 

A Petrányiak soha nem tartották magukat „királynak”. Nem egyik napról a másikra akartak meggazdagodni. Nem akarták eladni azt, amit felépítettek. Stabil, nagypolgári jólétben akartak élni – kiszámíthatóan, értékrend mentén. „Egy férfi életében a legnagyobb üzleti döntés a feleség választása” – mondja Zoltán. „Egy nő fel tud emelni, de le is vihet a pokolba.” A stabil háttér, az értékrendbeli összhang szerinte nemcsak magánéleti kérdés, hanem hosszú távú üzleti tényező is. Még egy útravaló gondolat: kevesebb rossz döntést hozni, mint a többiek – és hosszútávon gondolkodni. A Petrányi-történet nem ugrásokról szól, hanem szilárd alapokról, munkáról és következetességről. Arról, hogy a malomkereket generációkon át együtt kell forgatni – és nem szabad hagyni, hogy megálljon.