Aligha gondoltuk volna, hogy egyszer a Lear királyon nevetni fogunk. Shakespeare tragédiájáról sok minden eszünkbe juthat: hatalom, árulás, családi dráma, őrület, de a felhőtlen szórakozás aligha tartozik közéjük. A Játékszín új bemutatójának azonban sikerül a lehetetlen: úgy fordítja ki a jól ismert történetet, hogy közben annak emberi igazságai sem vesznek el. Sőt, talán éppen a nevetésen keresztül kerülnek hozzánk közelebb.

Nick Newman és Ian Hislop vígjátéka frappáns alaphelyzettel indul. Jefferson Steel, a kissé megkopott fényű hollywoodi filmsztár elhatározza, hogy végre komoly színészként is bizonyít. Shakespeare Lear királyát eljátszani érkezik Angliába, Stratfordba. Csakhogy a nagy művészi megmérettetés helyszíne nem az a Stratford, amelyről álmodozott, és a tekintélyes színházi társulat helyett egy vidéki pajtaszínház várja. A sztár egy pillanat alatt olyan világba csöppen, ahol a hollywoodi allűröknek nincs becsületük, a színház szeretetének annál inkább.

A félreértésből persze bőségesen születnek mulatságos helyzetek, de az Amatőrök legnagyobb erénye az, hogy nem elégszik meg ezekkel. Nem az a fajta vígjáték, ami mindenáron ki akarja kényszeríteni a nevetést, és ha elfogynak a poénok, újabb ajtócsapkodással vagy kínos félreértéssel próbálkozik. A humor a szereplők természetéből, gyengeségeiből, vágyaiból fakad. Azért nevetünk rajtuk, mert nem csak ismerősek, hanem mert olykor saját esendőségünket látjuk bennük.

Az előadás nem rögtön találja meg az ideális fordulatszámot. A kezdés kissé ráérős, a szereplők és viszonyaik bemutatása időnként több türelmet kíván, mint amennyit egy pergő vígjátéktól várnánk. A történet azonban fokozatosan életre kel, a karakterek közötti konfliktusok egyre szellemesebben kapcsolódnak össze, és az első felvonás végére már valóban megérkezik az a lendület, amelyet aztán a fináléig megőriz. 

Ebben jelentős szerepe van Horgas Ádám rendezésének, amely nemcsak a színpadon zajló eseményekkel játszik, hanem időnként a nézőket is bevonja a színházi bolondozásba. A színház a színházban alaphelyzet így különösen hálás tereppé válik: a próbák, a szerepekért folyó küzdelmek és a színészi hiúságok kifigurázása mögött végig ott van a mesterség iránti odaadás. A rendezés jó érzékkel hagy teret a komédiának, de nem fél attól sem, hogy egy-egy pillanatra elcsendesedjen, sőt szentimentálissá váljon.

Az este igazi főnyereménye Hirtling István. Jefferson Steel szerepében könnyed természetességgel teremti meg a nagyképű, önmaga jelentőségét túl komolyan vevő filmsztár alakját, akinek már megjelenésében is ott van a megingathatatlan meggyőződés: körülötte forog a világ. Hirtling azonban nem éri be a könnyű megoldással, nem egyszerűen egy ellenszenves, elkényeztetett hírességet karikíroz. Finom öniróniával, remek komikai érzékkel és pontosan adagolt gesztusokkal fokozatosan láthatóvá teszi a magabiztos külső mögött rejtőző bizonytalan, szeretetre és elismerésre vágyó embert, aki retteg a mellőzöttséggel fenyegető öregedéstől.

Különösen élvezetes, ahogyan a szerep kínálta túlzásokat kezeli. Tud nagyvonalúan komédiázni, de azt is pontosan érzi, mikor ér többet egy visszafogott reakció, egy pillantás vagy egy jól időzített szünet. Jefferson átalakulása így nem válik erőltetett erkölcsi tanmesévé. Hirtling játékában a hollywoodi sztár lassan, szinte észrevétlenül tanul meg valami olyasmit, amit a reflektorfényben töltött évek alatt elfelejtett: figyelni másokra.

Miközben Jefferson a színpadon Shakespeare tragikus uralkodójának szerepére készül, saját életében is szembesülnie kell azzal, milyen könnyű elveszíteni a kapcsolatot azokkal, akik igazán fontosak. Lányával, a Gáspárfalvi Dorka által alakított Jessicával való viszonya óhatatlanul felidézi Lear és Cordelia történetét. Mindkét apa túlságosan el van foglalva önmagával ahhoz, hogy időben felismerje a szeretet valódi értékét. Csakhogy míg Shakespeare hősének a felismerés tragikusan későn érkezik, Jeffersonnak még megadatik a lehetőség a változásra. Ez a párhuzam különös mélységet ad a vígjátéknak: a nevetés mögött egyszer csak ott találjuk az elmulasztott figyelem, a megbocsátás és az újrakezdés nagyon is ismerős kérdéseit.

Lévay Viktória Dorothy szerepében az amatőr társulat szíve és lelke, aki a legnagyobb zűrzavarban is képes egyben tartani a közösséget. Határozottsága mögött valódi érzelmi mélység húzódik, alakítása fontos ellenpontja Hirtling harsány karakterének. Szerednyey Béla a mellőzött, sértett hiúságában is mulatságos Nigelként ismét bizonyítja, milyen biztos kézzel bánik a komikus figurákkal. Nemcsak megnevettet, hanem szerethetővé is teszi a szereplőt, akinek kicsinyes féltékenysége mögött nagyon is érthető emberi csalódottság rejlik.

Szőlőskei Tímea, Réti Adrienn és Vadász Gábor szintén sokat tesznek azért, hogy a színpadon ne pusztán egymás mellett játszó karaktereket, hanem egy eleven, kissé bogaras, de összetartó társulatot lássunk. Az előadás egyik öröme éppen az, hogy a kisebb szerepek is saját színt és humort kapnak.

És miközben nevetünk ezen a különös társaságon, lassan azon kapjuk magunkat, hogy drukkolunk nekik. Mert az Amatőrök valójában kedves, felnőtteknek szóló tündérmese. Egy olyan világba vezet, ahol a pénz, a hírnév, a csillogás és a társadalmi rang végül alulmaradhat valami sokkal egyszerűbbel, mégis értékesebbel szemben: a barátsággal, az összetartozással, a szerelemmel.

Az előadás után kilépve az esős őszi éjszakába persze legyinthetünk, hogy az élet nem ilyen. Hogy a valóságban inkább a pénz győz, a hiúság ritkán szelídül meg, és a hollywoodi sztárok sem feltétlenül találnak vissza önmagukhoz egy vidéki színjátszó körben. De talán éppen azért ülünk be a színházba, hogy néhány órára elhihessük: lehetne másképp is. És milyen jólesik ez mostanában!

Az Amatőrök persze nem akarja megváltani a világot, nem tesz úgy, mintha minden emberi problémára tudná a választ. Helyette igényes, szellemes, nagyszerű színészekkel életre keltett esti szórakozást kínál, amely után nemcsak a poénokra emlékszünk. Megmutatja azt is, miért van szükségünk az eddiginél is jobban a színházra. Hogy újra elhiggyük, nem mindig az a leggazdagabb, akinek a legtöbb pénze van, és nem feltétlenül az a legnagyobb színész, akinek a nevét a legnagyobb betűkkel írják a plakátra. Néha éppen az amatőrök tudnak a legtöbbet az életről.